Lágy szellő cirógatja arcom, távoli Tavasz illatot hozva. Lehunyt szemmel szívom magamba, Árnyék szolidan dohányzik a hátam mögött elmerülve saját maga sajnálatában.

Figyelem a halott, sártól mocskos földet. Itt-ott néhány hó foltot látni.

Rikoltok a szürke égnek ezzel hívva Varjú szárny kabátom. Érzem ahogy sok száz kilométere megmoccan majd kitépi magát egy dohos szekrény szorításából. Látom hogy szeli át a köztünk feszülő távolságot, repül hegyek s dombok felett. Hallom a fekete szövet surrogását.

Nem soká itthon lesz Ő is…

Epilógus(?):

Fehér, hideg színű fény ömlött be a toronyszobába. Árnyék egykedvűen figyelte tükőrképét, ahogy egyre jobban halványul.

"Gyere vissza, meghalok" - súgta a szavakat.

Árny alalkja meg-megremegett a fényben. Széthullott, majd összeállt.

Halványult.

Lassan áttetszővé vált.

Fekete könnycsepp hullott a padlóram, mint valami régi tinta folt.

Vékony, reszketeg testét átkarolta s tovább figyelte magát a tükőrben.

"Varjú, gyere, kérlek" - könyörgött

Nehézkes, botladozó léptekkel mászott fel a toronytetőre. Onnan szemlélte, tán utoljára Várost. Cigarettára gyújtott, de nem érezte az ízét. Könnyeivel együtt lassan ő is elfolyt.

Várta Varjút.

Vagy Halált...

Vége(?)

- Öhöm, szóval "varjúszárnykabát" - mondja maga elé a fehérköppenyes

- Igen, igen már mondtam - felelem fáradtan és össze húzom magam a bőr fotelben

Döglött állat szaga van.

- És "árnyék" ugye? - néz ki a szemüvege mögül

- huh, igen tényleg így hívják - próbálkozom egyre elkeseredetten.

- Hol van most ez az "árnyék", hogy beszél vele?

- huh, háát látom meg minden de itt a fejemben, tudja ilyen izé, őőő, hang- sóhajtok, szívesen rágyújtanék de nem lehet.

- "hangot" mondott ugye? - egy tollat vesz föl az asztalról és leír valamit egy noteszbe. - És ön ezzel a "varjúszárnnyal" repül ugye? - kérdezi teljesen komolyan.

Fehér köppenye körbe fonja mint valami mágust.

- Öhöm, igen, őőő igen szoktam - felelem de már tudom hogy elbasztam.

- Megmutatná kérem? - unottan néz rám, homlokán ezernyi ránc gyűrődik.

- Őőőőm, háát nincs nálam, őőő Beaunak adtam, tudja Ő az Álmok és a Sötétség Lánya. - kétségbe esve nézek rá. "Segítség" kiáltják szemeim

Valamit jegyzetel a noteszben, sokat mondóan hümmög és bele lapoz egy barna borítású könyvbe.

- "az álmok és a sötétség lánya" - mondja utánam. - Semmi baj fiam, segítünk magán, nyugalom, pihenni fog, vigyázunk magára.

Leszegett fejjel haladok valami folyóson, sikitozhatnék, kiabálhatnék, de felesleges. Egy szobába vezetenek, tele van nyáladzó, gügyögő őrültekkel. Egy székbe ülök és egy vidám színes mese könyvet lapozgatok elmélyülve.

"Alíz Csodaországban"

Várom hogy beesteledjen, várom hogy megjelenjen Árnyék.

Nem jön elő.

A vacsorához kapok pár gyógyszert, pirosat, kéket meg sárgát. Finom az ízük. Vidámak. Szerzek néhány barátot is, jófejek tényleg, kártyázunk, dumálunk meg ilyesmi.

Aztán lefekszek az ágyamban és

várom hogy megőrüljek...

Csend.

Jéggé fagyott pillanat. Hagyom hogy a múló, várakozásal töltött percek órákká dagadjanak. Várok és félek. Mindig félek.

Még most is.

Félek a világtól és félek hogy elszakít tőle.

Árnyék mellettem ül kezében virgonc árny-csemeték táncolnak. Valami mondókát mormol. Talán nekem, talán a kis pajtásainak:

A kristály-szerkezetű csend
hasábokba áll idebent

függőlegesen és haránt
jég-cseppkövekben sárga láng

és benne fenyők, jegenyék,
a kristály-szerkezetű ég

s mint eltévedt szilánk zizeg
egy könyv a csend számozta meg

a lámpa wolfram-szálain
rég kihűlt fények korma ring

- A neten találtam - mondja - Tök jó

- Ja, tök jó - mondom neki és megvonom a vállam.

Tök jó...

Aztán a Torony tetőn térek magamhoz. Boldogtalanságot érzek pedig nincs rá okom.

Egyedül érzem magam.

Nincs rá okom

"Nincs rá okod" hallom Reményt

Nem, nincs.

Tényleg nincs...

Árny kabátom folytogatva szorít körül. Körülöttem Árnyék nevetése visszhangzik. Könnyek gördülnek le arcomon.

Elnyel a lassan előkúszó Köd.

Elnyel a Feket Kabát.

Elnyel Város...

Lépteim visszhangzanak Város macskaköves utcáin.

KOP KOP

Árnyék lohol mögöttem mint valami veszett kopó.

KOP KOP

Varjú szárny kabátja testemnek feszül, oda adta az ővét, mondván ő úgyse érzi a hideget.

KOP KOP

Mesélnek a kövek.

KOP KOP

Meséli Város.

Város.

Viszhangzanak az ősi szavak a fejemben, viszhangzanak a falak regéi a fülemben.

Felüvöltök...

Insomnia. Átvágunk a cigaretta füstben. Fogjuk egymás kezét. Nevetés, poharak koccanása. Láthatatlan, arctalan tömeg mulat köröttünk. Kártyalapok surrogása. A színpad üres. Vörös bársony függöny. Reflektor fény. Morajló tömeg, elveszünk egymásba, bennük, magunkban.

Aztán csend. A Bűvész lép a Színpadra. Kezéből kártyák, kendők villanak elő a félhomályban.

Minden trükk egy történet.

Minden történet illúzió.

Minden illúzió.

Bele süppedünk a zöld karosszékbe, bor helyett szavát iszom, cigaretta helyett illatát.

Illúzió.

Talán.

Galambok repülnek ki a kabátból, nyulak kerülnek elő a cilinderből, parány lángocskák gyúlnak a vékony, sápadt ujjakon.

A Bűvész meghajol és eltünik. Tapsvihar. Aztán moraj. Mintha itt se lett volna.

Illúzió...

Állok a Toronyban, nézem a ködbe takart Várost. A hajnal fénye mint remény sugár próbálja szétszaggatni a sötétséget. Talán sikerül neki.

Nem tudom.

Hagyom, hogy lecsússzon rólam Varjúszárny kabátom. Mint valami árny, úgy hever elöttem.

- Menj, takard be, vigyázz rá! - súgom neki

Megremeg, majd elrugaszkodik a Toronytól. Nézem ahogy eltünik a haldokló sötétségben.

- Ezt miért csináltad? - lép mellém Árnyék.

Megvonom a vállamat és vacogva a szobámba megyek...

Nézem ahogy elmegy. Érintése mint piciny hópehely. Érzem a bőrömön aztán lassan eltünik. Mikor elválunk egymástól mindig az az érzésem, hogy soha se látom. Aztán újra megjelenik, váratlanul, sose számítok rá. Boldogságot, örömöt hoz. 

Azon kapom magam, hogy három és fél órája nem gyújtottam rá. Elmosolyodom miközben a cigi után matatok.

Ez még sose fordult elő. Rágyújtok és sóhajtva szívom be a füstöt. Mint parány ködsárkány kúszik ki a számból és szertefoszlik. Ő is ilyen. Mint egy Ködsárkány. Előbújik barlangjából, elvarázsol mindenkit aki látja aztán szertefoszlik. Talán örökre, nem tudom.

Azért reménykedem...

Ébredés, hányinger, fejfájás. A kiürült Finlandia mint valami üvegtorony áll a fejem mellett.

"Nem iszok többé egyedül" - gondolom. Fejfájás.

- Velem ittál. - Jelenti ki nyögve Árnyék, mintha Ő rosszabul festene.

- Az nem számít.

Emlék képek keverednek az álmaimmal. Insomnia Club, Beau forró csókjai és igéző ölelése. Rókázás valami  lüktető bugyorban. Akár a Pokol.

Összefolynak a gondolataim. Keveredik az emlék a képzelettel. Magam sem tudom ki vagyok. Nem tudom mikor mit csinálok. Mintha kétfajta kirakósból raktam volna össze az életemet. Beszívom az állott, rothadás szagú levegőt és üveges tekintettel a wc felé botorkálok.

A tükörben egy ismeretlen néz rám résnyire összehúzott szemekkel.

Becsukom a szemem.

Újra álmodom...

Insomnia Club. Árnyékkal verseny vodkát iszom egy sötét boxban. Mesélem neki a délután történteket.

- Baszki, és, és hagyta, tényleg engedte?! - hangja remeg az izgalomtól, tekintete egyre jobban szétfolyik.

Lassan részegek leszünk.

Megvonom vállam, nem tudom álom volt-e vagy valóság. Figyeljük a tömeget.  Az izzó testek masszáját. Vonaglanak a torz hangfalak hipnotikusan lüktető zenéjére.

Újból húzok a Finlandiából. Bele vigyorgok a képébe. Cigarettára gyújtok. Forog a világ. Viziók és álmok keverednek emlékekkel és vágyakkal. Szeretkezek a Holdvilág Színpadon. Tapsol, ujjong a tömeg. Ragyog a sok maszk a  foszforeszkáló fényben. Mint ezernyi szellem. Dobok dallama lüktet a falakból, azokból a torz fekete falakból, vonaglanak őrülten a zenére. Egymásba folyik az ember massza mint valami ősi párosodási ünnepen. Kéjes nyögéstől füledt a levegő.

Árnyék vadul vicsorog. Árny alakja szét folyik. Bele olvad mások árnyékába. Egyessül a többi sebzett pszeudó lélekkel.

Táncolnak a Maszkok.

Csókolnak a Maszkok.

Szeretkeznek a Maszkok.

Az egész klub egy hatalmas orgazmusba egyesül.

Aztán csönd lesz...

Közjáték: Az Angyal

Fáradtan támaszkodott a falnak, hosszú sötét barna ballon kabátja mocskos és büdös volt. Kezében a papír poharat úgy fogta mint valami ragyogó arany serleget. Belekortyolt az olcsó borba. Rágyújtott. Szájából arany színű füst gomolygott. Kevés hatalma maradt már. Hitvány trükkök csupán. Csak egy valami maradt neki:

A Szárnyak.

Ritkán használta, feltünő volt manapság és nagyon kifárasztotta. Szeretett repülni. 

Könnyes szemét a szmog és fény szennyezte égre emelte.

"Hol vagy már Babilon, hol vagy már Jericho!"

Nem kapott választ, nem is várt. Utoljára vagy száz éve beszélt a Hangal. Az Ő Hangjával.

Hiányzott.

Hiányzott valaki akivel beszélhet, aki választ adhat az egyre elkeseredett kérdésre:

"Miért vagyok itt? Miért nem lehetek veled?"

Ritkán találkozott a fajtájával. Nagyon kevesen maradtak, sokan a régiek közül egyszerűen elfeledték hogy kik is valójában és beleolvadtak az emberek közé.

Már régóta itt vagyok. Figyeltem ahogy Város cseperedik.  

Néma csönd. Csak a szél táncolt a szeméttel szórt sikátorban. Szemergett az eső. Lehunyt szemmel élvezte a hűvös cseppeket. Valami megmoccant a kabát alatt. Kitárta karját, kezéből a papír pohár a földre esett és a bor vérként fröccsent a földre. Megreccsent a piszkos kabát.

Kitárta tiszta, fehér szárnyait és fölemelkedett. Repült Város felett.

Mosolygott.

Nevetve szállt a felhők közé. Lenézett társára, Városra. Mosolygott.

Mosolygott mikor vissza húzta szárnyait.

Mosolygott mikor zuhanni kezdett.

Mosolyogva halt meg...

Éjjel. A Parkban. A Hold gyilkos fénnyel izzik a fejünk fölött. Árnyékkal ülünk egy padon. Hallgatom a csendet, figyelem a számból kibúvó füst kígyókat. Árnyék motoszkál mellettem. Kopot könyvecskét húz elő és olvasni kezd:

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedül a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Hallgatunk. Élvezzük a csendet. Miközben a vers minden eggyes szava kalapácsként sújt le.

Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz.

Akár az anyaföld....

közjáték: Halál

Puha léptekkel jött. Senki sem vette észre. A halandók tekintete lesiklott róla.  

"dolgozok" - formálta ezeket a hétköznapi szavakat.

Felkuncogott. Nevetése mint apró kiscica nyávogása, zsebre vágott kézzel haladt célja felé. Körülötte kavargott a sötétség.

Egy régi, elhagyatottnak tetsző házhoz ért, nem örült, hogy itt van.

Belépett. Érezte a dohos, nyirkos falak nehéz, mindent átható szagát. Hallotta  bogarak, patkányok és még kitudja miféle dolgok neszezését.

"Nem jó hely ez. Még nekem sem" - gondolta

Egyetlen szobából állt a ház, az egyik sarokban feküdt Ő. Az akiért eljött.

A csavargó fátyolos szemmel nézett rá.

- Ááá, hát te vagy az? - kérdezte

"Igen, gyere kedves, mutatok valamit" - súgta kedvesen.

A csavargó megfagyott az éjjel...

Az autó csikorogva gázolta el a lányt. Az egyik pillanatban még a holnapi randiján gondolkozott álmodozva a másikban három részeg fiatal vetett véget életének.

Ennyi. Csak egy pillanat.

Az autó áthajtott a törékeny testen, picit kifarolt majd tovább hajtott.

A lány könnyes szemmel nézte szétroncsolt testét. Mennyi álom, mennyi terv veszett el.

- Miért, miért kellett ilyen fiatalon meghalnom?! - kérdezte

Halál vállat vont.

"Itt nincs miért és nincs hogy. Ez volt a Sorsod, ennyi jutott"

A lány átakarolta és zokogott.

"Gyere, elviszlek valahová" - súgta

A lány és Halál kézen fogva mentek a fagyos úton...

- Ricki bazdmeeg elütötted! - sikoltotta az egyik srác, pár perce még részeg volt de mostanra szinte teljesen kijózanodott.

- Kuss legyen! - üvöltötte Ricki remegő kézzel meghúzta a lábai között heverő vodkás üveget.

A kocsi megcsúszott a fagyos úton.

Ennyi.

Semmi több.

Költői igazság szolgáltatás?

Nem.

Ez volt a sorsuk.

A kocsi pörögve csapódott egy falnak.

Robbanás, üveg szilánkok és már itt is van.

" Helló srácok, gyertek velem"

A három fiú szótlanul követte Halált. Szótlanul sétáltak vele Város elhagyott sikátoraiban.

Szótlanul mentek a Túlvilág felé...

Puha, könnyed szárnycsapások hangjára ébredek. Halál az. Illata mint ezernyi liliom. Áll fölöttem s nézi megtört testemet.

"Még nem jött el az időd, bármennyire várod"

Könnyek szöknek a szemembe. A fájdalom és a magány okozta sebek könnyei.

Éjjel, az alvó Város, fájdalmas kiáltásra ébred. Visszhangzik benne a világ összes elkeseredett lélek kiáltása. Kisfiúk, kislányok másznak ki ágyukból és szüleikhez bújnak. Csecsemők sírnak fel álmukban. A háziálatok nyüszítve bújnak el. Érzik ők is. Érzik ezt a reménytelenséget, érzik az elmúlást, érzik az elkeseredettség párolgó leheletét.

Csak állok a Toronytetőn és szétárt karokkal nézek az égre, szemem már ég a könnyektől, fáj a torkom az elkeseredett kiáltástól.

"Miért csinálod ezt? Mire jó ennyi fájdalom?" - hangja akár a hajnalban kinyíló virágok. Halál.

Nem felelek csak hallgatom puha szárnycsapásait ahogy elmegy.

"Dolgom van" - mondja fejemben simogató hangja.

Magamra maradtam a sötét, csillagtalan éjszaka úgy nehezedik rám mint valami hatalmas lepel.

Öngyújtó kattan. Láng lobban a sötétben. Kabátom mint ezernyi életre kelt árny lobog körülöttem. Kezem boros üveget markol.

Csukott szemmel szívom magamba az éjjel illatát. Hagyom, fonjon körbe árny kabátom. Hagyom, kábítsa el agyamat a bor. Legyen ez egy ilyen éjszaka. A szenvedés és a magány éjszakája.

Nekik áldozom e napot...

Lebegek ebben a csodás Álom űrben. Szétárom szárnyaim s mint ezernyi fekete pillangó, úgy repülnek szerteszét tollaim. Minden tollam egy-egy álomba jut. Álmodban. Ma éjjel ott lesz meglásd. Az álom szirmok és az angyal szárnyak között.

Puhán arcodra hull mint egy kis hópihe. Barátságosan csiklandoz. Álmaitokban ott leszek.

Ha veletek még nem is.

Repül, suhan majd a Vörös Szaténnal, szélel és felhőkkel játszva.

Boldogok lesznek. Mint ahogy ti is ha eljön hozzátok.

Most már csak én vagyok soron...